Saša Janković

Életrajz

„Ha mi annyira jók vagyunk, azok meg annyira rosszak, hogyan történhet meg, hogy sorra veszítjük a küzdelmeket, hogyan maradhat ilyen rövid hatótávolságú a mi hősiességünk?“

Két, jelentősen eltérő korszak határmezsgyéjén nőttem fel: a szocialista önigazgatáson alapuló rendszer végén és a ... semmilyen rendszer kezdetén. Mások azt az időszakot sokkal jobban jellemezték, mint ahogyan azt én valaha is meg tudnám tenni.

Banja Koviljača és Loznica, a két város, amelyben felnőttem, a hatalmas Viskoza gyárból élt – és egyidejűleg haldoklott mérgező füstjében. Édesapám, a nagyapám és a nagybátyáim ebben a gyárban dolgoztak, ahogyan szinte minden felnőtt, akit ismertem. Loznicában éltem másodikos elemista korom óta. Addig abba a városba csak hetente háromszor jártam: az esti busszal mentünk édesapámmal a boksz- és karateedzésekre, amelyeket a régi tornateremben tartottak. Több mint tíz évig edzettem a Partizanban, és soha nem kellett tagsági díjat fizetnem. Azok fizettek, akik ezt megtehették, soha senki sem kérdezte, hogy mi megtettük-e. Mintegy két évtizeddel később, amikor az Európa Tanács sporttal foglalkozó bizottságában én lettem Szerbia első képviselője, megtudtam, hogy a sport jótékony társadalmi hatásai miatt az állam feladata, hogy biztosítsa mindenkinek a sportolás lehetőségét, s hogy a hivatásos sportolók világa, mint a piramis csúcsa, az üzlet hatásköre. Mi harminc évvel ezelőtt ezt a gyakorlatot folytattuk, most pedig erről a jövőnek szóló „akciótervekben“ értekezünk.

Ifjúságom

A mai gyerekek akkor sportolhatnak, ha a szüleik képesek ezt anyagilag támogatni. Elégedett vagyok, hogy Udovičić miniszter elfogadta ajánlásomat, hogy a sportra vonatkozó új törvény tervezetében helyet kapjanak azok a rendelkezések, amelyek a sportoló gyerekek védelmét szolgálják a klubokkal kötött kizsákmányoló szerződésekkel szemben. Ezeket a szerződéseket a szülők gyakran azért fogadják el, mert abban reménykednek, többnyire hiábavalóan, hogy a sport a gyermeküknek hírnevet és milliókat hoz majd.
Húszévesen, mint a több ezernyi más loznicai, megkaptam a mozgósítási parancsot. Nem igazán értettem, hogy miért kell háborúzni. Milošević-ellenes voltam, sokkal inkább az állami intézményekkel szembeni ifjonti lázadás okán, s nem annyira azért, mert tudatában voltam, hogy az a politika, amelyet képvisel, rossz. A szüleim megbeszélték, hogy aznap, amikorra a behívóm szólt, a nagybátyám a kaszárnya helyett Magyarországra visz, s ott majd valahogy feltaláljuk magunkat. Az utolsó pillanatban megértettem, hogy valami nem engedi, hogy elszökjek hazámból, így megváltoztattam a korábbi döntést.
A loznicai anyák és nők néhány nappal később elállták annak a katonai konvojnak az útját, amely a harctérre indult. Közöttük volt az édesanyám is. Nem voltunk képesek erőszakkal eltávolítani őket az útról. Visszatértünk a Loznica feletti erdőkbe és néhány nappal később a húsz kilométeres menetoszlop éjnek idején, titokban ment el a frontra. Ezt megelőzően Tršićben meglátogatott bennünket a népszerű katonai kommentátor hogy „növelje a harci kedvünket“. Ordított a felsorakozott katonákra: „Loznicai pi...ák, nők állták az utatokat! Nem vagytok ti férfiak, nem vagytok ti katonák, csak közönséges pi...ák“. Éppen leszerelt katonarendőrként, aki nemrégen tért vissza a sorkatonai szolgálatból, engem jelöltek ki, hogy gondoskodjak a „vendég“ biztonságáról. Ő pedig, elégedetten, aláírásokat osztogatott a katonakönyveinkbe, beült a katonai terepjáróba és visszament Belgrádba. Az autogram még megvan, ahogyan a düh érzése is, ahányszor csak meglátom.

A brigádparancsnok személyes kísérőjévé választott. Évekkel később megértettem, hogy akkoriban sokkal inkább ő védett minket, mintsem mi őt.

Édesanyám, aki egészségügyi nővérként dolgozott, önkéntesként jött utánam a katonakórházba, hogy közelebb legyen hozzám, ha már nem sikerült megakadályoznia, hogy elmenjek a háborúba. Szégyelltem magam emiatt, csak egyszer látogattam meg és egész idő alatt kérleltem a parancsnokot, hogy küldje haza. Amikor találat érte a kórházat, könnyebben megsérült, de erről nem szólt nekem. Édesapám még a mostari katonai pilótaképző gimnázium tanulójaként súlyos sárgaságot kapott és emiatt többet nem engedték a hadsereg közelébe. Biztosan tudom, hogy neki volt a legnehezebb otthon ülni, amíg mi távol voltunk.

A kilencvenes években kerültem először komolyabb „összetűzésbe“ a hivatalokkal. Amikor nősülni szerettem volna, közölték velem, hogy nem vagyok Szerbia állampolgára, mert édesapám Boszniában született. Nem adtak szerb állampolgársági bizonylatot, miközben boszniai állampolgársággal soha nem is rendelkeztem. Még a szerb állampolgársági folyamodványomat sem akarták átvenni: a tisztviselőnő követelte, hogy „kérvényt“ írjak, ne pedig „folyamodványt“. A joghallgató azon kísérlete, hogy a községi bürokratáknak elmagyarázza, hogy a törvény szerint Szerbia állampolgára vagyok, hiszen ebben az országban született szerb állampolgárságú édesanyám is és én is, rosszul végződött. Nevem a menekült-dezertőrök listájára került, a rendőrség Belgrádban körözött, hogy „visszavigyen“ Boszniába, egy újabb harctérre. A rendőrség belgrádi székházában senki sem akart meghallgatni. Felkerestem a képviselőház panaszügyi bizottságát és a testület titkárának elmondtam a történetemet. Azt mondta: „Fiú, mi itt komoly dolgokkal foglalkozunk“, és elküldött. Én pedig bujkáltam az egyenruhások elől Belgrádban és mások lakásában aludtam. Végül állampolgársági bizonylat nélkül, „kapcsolatok“ révén nősültem meg. (Erre a bizonylatra egyébként a törvény szerint nem is lett volna szükség, de hát „mi köze ennek az egészhez?)
Ha Ön beüti a keresőbe a „Loznica je bliža“ kifejezést, megtalálhatja az olvasói levelemet, amelyet a Vreme hetilap közölt. Ez a lap egy évtizeddel később írt arról, hogy a szlovéniai anyakönyvi hivatalokban több tízezer szerb polgárt egyszerűen „töröltek“. Ami engem illet, sokkal közelebbi példát is tudtam az ilyen esetekre a ljubljanainál. Amikor elefántok játszanak az országokkal, az államok és azok polgárai járnak rosszul.
Öt évvel azt követően, hogy mégsem szöktem el a mozgósítás elől, hasonló helyzetben találtam magam. Számos belgrádi barátom emigrált Kanadába. Slavica és én összegyűjtöttünk egy tonnányi papírt és időpontot is kaptunk a kanadai nagykövetségen, a vízumhoz szükséges utolsó interjú lebonyolítására. Az utolsó pillanatban, az interjú napján, meggondoltam magam.
Egy dolog a jóból elmenni a jobb körülmények közé, és egészen más, ha valami egyszerűen üldöz a saját államodból. Igaz, hogy más országok rendezettebbek, hogy ott könnyebb az élet, de attól rettegtem, üldözni fog az érzés, hogy megszöktem a sajátomból, s hogy soha többé nem lelek hazára, akármilyen legyen is az a haza.

Az egyetemi évek után..

Nem nézek rosszallóan azokra, akik elmentek. Akkoriban nem is képzelhettem, hogy húsz évvel később a képzett, művelt emberek továbbra is külföldön fogják a boldogulásukat keresni, ráadásul hasonló okok miatt, mint akkoriban, amikor én ezt a lépést fontolgattam. Ez a mi hatalmas vereségünk, ami nagyon mélyen érint engem személyesen is. Amikor az idősebb emberek panaszkodnak a mostani államra és siratják azt a régi, „komoly“ országot, gyakorta mondom: „Hogyan engedhették meg, hogy az az ország olyan borzalmas körülmények között essen szét? Az Önök nemzedéke a felelős ezért“. Attól rettegek, hogy a fiam nemzedékének tagjai előtt nekem sem lesz magyarázatom Szerbia mostani állapotára és nem lesznek magyarázataim a nemzedékem sikertelenségére és a saját kudarcaimra, ha a végeredmény negatív marad.

Első munkahelyemen közvetlenül a diplomázás előtt alkalmaztak. A feleségem, aki frissdiplomásként titkárnőként dolgozott egy társadalmi vállalatban, jobb munkahelyet keresett magának – és nekem talált egyet. Rávett, hogy jelentkezzem újságírónak a Beta hírügynökséghez, állítván, hogy erre születtem. Vagy csak tisztában volt vele, hogy mekkora szükségünk van a pénzre.
A Beta hírügynökségben formálódott kritikus gondolkodásmódom és megtanultam bánni a szavakkal is. Nem a szokásos újságírói pályát jártam be, amely a piaci hírekkel kezdődik. Azonnal a mélyvízbe dobtak bennünket, s volt, aki ki tudott úszni, meg volt, aki nem. Ügyeletes voltam a deszkben, amikor a terepi tudósíró jelentette, hogy a daytoni béketárgyalások ideje alatt a horvát erők megszegik a tűzszünetet és a „mi“ területeinet foglalják el, ami félbeszakíthatta volna a tárgyalásokat.
A szerkesztők a vállam fölött gyülekeztek, amíg írtam a hírt az ügyeletes számára. Szinte hallottam a gondolataikat: „Gyorsabban, fiú, ne azt írd, ez nem lead, azonnal a lényeget írd...“ Mégsem mondta senki, hogy állj fel, majd én megírom, egy szót sem szóltak, amíg nem fejeztem be. A hírt átvette a Reuters, az AFP és számos más külföldi médium.

A Beta úgy döntött, Hágába küld, a háborús bűnöket vizsgáló nemzetközi törvényszék állandó tudósítójaként. Vízumot is kaptam, de harmadszorra is Szerbiában maradtam. Hága helyett gerincműtétre mentem. Ez a szünet valamit megtört bennem. Azt kérdezgettem magamtól, hogy mi végre mindez, miért kell újra meg újra írni valamiről, amit az, aki tudni akar, már tud, annak pedig, aki nem akar olvasni, hiába is írjuk. Türelmetlen voltam, frusztrált ez a helyzet. A műtétet követő lábadozás után elkezdtem eseményekre járni, hogy ne üljek annyit az irodában a beteg gerincemmel. A szerbiai alkotmánybíróság ülésein figyeltem, ahogyan Slobodan Vučetić Don Quijoteként küzd a többség ellen, a saját és a jogásztársadalom méltóságát őrizve, nem engedve, hogy teljesen elapadjon a fény. Így mentem el Vojislav Šešelj meghallgatására is az újbelgrádi bíróságra, amelyet a híres belgrádi ügyvéd Nikola Barović bántalmazásának ügyében tartottak. Az ügyvédet azt követően verték meg, hogy egy műsorban együtt vendégeskedett Šešeljjel.

Meghallgatását követően Šešelj kijelentette: a bírónak azt mondta, hogy az ügyvéd megcsúszott egy banánhéjon, s úgy rémlik, még elő is húzott egy banánhéjat, amit állítólag korábban bizonyítékként kínált fel a bíróságon. Mindenki előtt közöltem vele, hogy nem nyilatkozott, hanem sértegette a bíróságot, a jogot és a jogászi hivatást, hogy sért és megaláz minden embert és a nyilvánosság egészét és hogy ha a bíró valóban bíró lenne, akkor mindezért megbüntetné. Megkérdezte tőlem, hogy ki vagyok és melyik szerkesztőségnek dolgozom. Mondtam, hogy ez lényegtelen és hogy az ember többé nem lehet csupán újságíró, majd megfordultam és elmentem. A főszerkesztőmnek, Ljubica Markovićnak elmeséltem, hogy mit tettem. Azt mondta, megért és ne aggódjak. Aznap este a feleségem és a barátnője előtt azt mondtam, hogy nem bírom tovább, más munka után kell néznem, hogy elkeseredett vagyok mindazok a dolgok miatt, amiket tudok, s amelyek ellen nem tehetek, s hogy éppen ezért jobb, ha nem is tudok semmit. A barátnő azt mondta: „Nekünk a sport- és ifjúsági minisztériumban kell egy jogász, Vladimir Cvetković a miniszter, a helyettese pedig Miloš Srejović, nagyszerű emberek, s annak a munkának nincs köze a politikához, gyere hozzánk“. Tizenöt nappal később kezdtem az új munkahelyemen, az államapparátusban, a legalacsonyabb szakmai rangban.

Emlékszem, hogy egy befolyásos politikusnő szeretett volna a Szerbiai Kerékpárosszövetség elnökévé válni, de az ülésen, amelyen megválasztották, nem volt meg a döntéshozatalhoz szükséges létszám. Előkészítettem a határozatot, amely elutasítja a hölgy regisztrációját. Zoran Anđelković, aki akkor a miniszteri posztot töltötte be, a dokumentumot alá is írta, s később hallottam, hogy emiatt gondjai voltak a pártban. A Legfelsőbb Bíróság utóbb teljesen abszurd módon megsemmisítette a határozatomat egy államigazgatási eljárásban.

Előkészítettem az újabb, a korábbival azonos tartalmű határozatot. A Legfelsőbb Bíróság azt ismét megsemmisítette. Elküldtek Igor Perčevićhez, a Szerbiai Szocialista Párt magasrangú tisztségviselőjéhez, hogy magyarázzam el: miért nem írok olyan határozatot, amilyet várnak tőlem. A vele folytatott egyetlen beszélgetés folyamán jogi érvekkel hozakodtam elő, mintha nem érteném a beszélgetés valódi lényegét. Ő is úgy tett, mintha ez valóban két jogász egyeztetése lenne. Visszatértem a minisztériumba, s mindenki azt hitte, meg vannak számlálva a napjaim. Azonban a miniszter ismét aláírta az elutasító határozatot, amelyet én készítettem elő. Naivitást tettetve megkértem a Legfelsőbb Bíróság bíráját, aki rendszeresen megsemmisítette a határozataimat, hogy fogadjon egy nem hivatalos beszélgetésre. „Nem értem az Ön ítéleteit, tisztelt bíró úr. Segítsen, hogy megértsem, mit kell tennem, hogy a határozatom törvényes legyen“. Elnevette magát és elkezdett más dolgokról beszélni.
Egy évvel később, 2000 után mások voltak hatalomban és a Legfelsőbb Bíróság, ugyanazon bíró ítélete révén úgy döntött, hogy a határozatom, amely ugyanolyan volt, mint a korábbiak, ezúttal megfelel a törvényesség követelményeinek. A törvény időközben nem változott. Megváltozott a hatalom és minden másként lett.

2000-ben, de korábban is, mindenki demonstrált a kormány épülete előtt. Tüntettek a pedagógusok is, s velük együtt a nejem is. Néha feljött hozzám a negyedik emeletre, hogy megigyon egy teát, majd visszatért a többiekhez, a hidegbe. Tudták rólam, hogy munka után demonstrálni megyek, de senki sem bocsátott el. Nem haladtam előre az állami hierarchiában, de senki sem rúgott ki.
Amikor valaki azt javasolta, hogy legyen a Nemzetközi kulturális, oktatási és sportegyüttműködés igazgatóságának vezetője a külügyminiszériumban, az erre vonatkozó határozatot, amely már Vladislav Jovanović asztalán volt, a miniszter nem írta alá. Ugyanis soha nem jeleztem, hogy a két kormánypárt (a Szerbiai Szocialista Párt és az Egyesült Baloldal) közül melyikbe léptem be sürgősségi eljárásban, ahogyan azt javasolták, hogy tegyem meg.
Nem volt mit jeleznem, s nem is hívtak soha többet, de a sportminisztériumból nem bocsátottak el.

2000 novemberének elején, az akkor frissen kinevezett szövetségi sportminiszter, Vojislav Andrić, akit nem ismertem, azt mondta nekem: „Minisztériumi államtitkárt keresek, s azt mondták, hogy Ön a megfelelő ember erre a posztra“. Nem kérdezett a párttagságomról, azt mondta, neki megfelel, hogy párton kívüli vagyok, de azt kérte, igyekezzek dönteni az ajánlatáról, mert rövid lesz az az időszak, amikor valakit párttámogatás nélkül lehet kinevezni valamilyen tisztségbe. Igaza volt.

Amikor a Betából az államigazgatásba mentem dolgozni, kulturológiai sokkot éltem meg. Ehhez képest a szövetségi adminisztrációban való munkavégzés civilizációs sokként ért. Minden illúzióm, amely a hatalmas és nagy államra vonatkozott, szertefoszlott. S nemcsak én jártam így. Egy pillanatban a szövetségi igazságügyminiszter irodájában találtam magam. Ez a miniszter Montenegróból érkezett. Bejött a helyettese, ugyancsak egy montenegrói ember és azt mondta: „Itt van, az ENSZ-ben valami velünk kapcsolatos dologról szavaznak. Ha valódi állam lenne a miénk, most...“ A miniszter a következő szavakkal szakította félbe: „Ha valódi állam lenne a miénk, én nem lennék igazságügyi miniszter, te pedig még kevésbé lennél helyettes tárcavezető. Hagyd ezt...“

Amikor a szövetségi kormány alelnöke, Miroljub Labus szövetségi miniszter a kormány ülésén szorgalmazta a hivatalnokok egyébként is alacsony fizetésének csökkentését azzal indokolva javaslatát, hogy a hivatalnokok 50 százalékáról nem tudja, mit csinálnak, 30 százalékuk pedig nem is jár be dolgozni, mindenki előtt azt mondtam neki: az ő felelőssége, ha a tárcájában ez a helyzet és hogy meg kellene szerveznie a munkát, el kellene bocsátania a felesleges munkaerőt és azokat, akik nem dolgoznak, de az állami tisztviselőt tisztességesen meg kell fizetni. Nem hallgattak rám, de nem is váltottak le.

Egy másik alkalommal annak a szövetségi bizottságnak a montenegrói tagjai, amely döntött az Ušćen található komplexum értékesítéséről, nem jöttek el az ülésre, s minden szavazat nagyon fontos volt. A minisztert helyettesítettem és nem akartam az eladásra szavazni, mert az előterjesztett munkaanyagban nem volt elég bizonyíték, hogy az egész eljárás szabályos. Arról írtak, hogy a bombázásokban megsérült épületet le kell bontani, s hogy emiatt az ár alacsonyabb, közben meg az a szóbeszéd járta, hogy ez nem egészen így van. Egy szavazat hiányzott a döntéshez – az enyém. A félbeszakított ülést néhány nappal később folytatták, akkor már nélkülem. Az épületet eladták. Mégis, akkor sem bocsátott el senki a munkahelyemről. Nem kaptam sem lakást, sem hitelt, soha nem voltam egyetlen igazgató bizottságnak sem a tagja, de nem mentettek fel a tisztségem alól, és nem bocsátottak el. Ezt kitartóan ismételgetem, mert ma már, attól tartok, más a helyzet. Egyébként az eladás után kiderült, hogy az épületet mégsem kell lebontani.

Állampolgári jogok biztosa

A szövetségi adminisztrációból az EBESZ-hez mentem, hat hónappal azt megelőzően, hogy az akkori szövetségi állam is megszűnt volna. Elkeserített, hogy körülöttem mindenki előrelépésként értékelte, hogy egy állami tisztségről egy tanácsadói, de lényegében mégis hivatalnoki tisztségbe mentem egy nemzetközi szervezethez. Lényegében és anyagilag ez valóban előrelépést jelentett – de ez nagyon lesújtó volt.

Azért lettem ombudsman, hogy megakadályozzanak abban, hogy valami más legyek. Őszintén szólva más állásra számítottam és a képesítésem is jobban megfelelt volna annak a másik munkának. Szinte minden biztos volt már, de az utolsó pillanatban bizonyos, nálamnál nagyobb hatalommal rendelkeuő emberek meglátták a lehetőséget, hogy karrieremet másik irányba fordítsák, gondolván, hogy úgy kevésbé fogom őket zavarni. A politikai döntéshozóknak, abban a pillanatban Vojislav Koštunicának és Boris Tadićnak, nem tudtam és nem is akartam magyarázni, honnan a nem várt helyekről hirtelen érkező támogatás Zoran Lončar jószándékú javaslatához, hogy én legyen a polgárok jogainak védelmezője.
Ő nem tudott semmit arról, hogy foglalkoztam a biztonsági kérdésekkel, arról tudott, hogy részt vettem a JSZK emberi és kisebbségi jogokról, valamint polgári
szabadságokról szóló alapokmányának kidolgozásában, tudott az EBESZ missziójánál végzett munkámról, és tudott politikai semlegességemről, amely minden párt számára elfogadható lenne, amelyek több mint két évvel a törvény elfogadását követően sem tudtam megállapodni az állampolgári jogok biztosának személyében.
Ez volt a negyedik alkalom, hogy elkerültem a külföldre való távozást. Néhány nappal az előtt, hogy megkerestek az ajánlattal, hogy legyek az első ombudsman, az EBESZ központjából tudatták velem, hogy új munkát kaptam abban a szervezetben, de Szerbián kívül. Ez az ajánlat, noha fantaszikus lehetőségeket biztosított volna a családom és a magam számára, mégsem volt összehasonlítható azzal a lehetőséggel, hogy a szülőhazámban létrehozzak egy olyan hivatalt, amely a világ nagyobbik részében a polgároknak az állami bürokrácia feletti szuverenitásának szimbóluma. Mélyen legbelül tudtam, hogy ez jó kifogásnak tűnik mindazok számára, akik nem ismernek, hogy ismét ne hagyjam el a hazámat.

Az akkori államvezetésnek azt mondtam, a munkámat odaadóan fogom végezni, de nem érzek hálát senki iránt, mert ők tettek nekem ajánlatot, nem én nekik. Ezt csak akkor értették meg igazán, amikor mindenféle politikai konzultáció nélkül tettem javaslatot helyetteseim személyére a képviselőháznak. A törvény legfeljebb kéthónapos határidőt szabott meg a helyettesek kinevezésére, de a parlament a helyetteseimet csak egy évvel később nevezte ki, teljesen egyedül hagyva engem az új hivatal ténykedésének kezdetén. Nemcsak egyedül hagytak, hanem minden nélkül. A panaszok meg már azt megelőzően elkezdtek özönleni, hogy egyáltalán megválasztottak volna.

A parlamentben tettem le az esküt és a Pionírparkból adtam első nyilatkozataimat a televízióknak. Amikor az újságírók elmentek, hozzám lépett a nejem és megkérdezte, hogy mihez kezdek most. „Hazamegyünk, mi mást tehetnénk?“ – válaszoltam. Nem volt irodám, pecsétem, munkatársam, költségvetésem... Nem volt semmi.

Az első ember, akivel hivatalosan egyeztettem, Rodoljub Šabić volt. Bejelentkeztem hozzá és tanácsot kértem tőle. Úgy tettem, mintha nem venném észre, mennyire tartózkodó. Fenntartásai voltak – nemcsak neki – a függetlenségemet illetően. Megérte a fáradtságot és türelmet elviselni ezt a gyanakvást és megnyerni előbb a bizalmát, majd a barátságát is. A támogatása és a tanácsai nélkül nagyon sokszor feladtam vagy komolyan hibáztam volna, különösen a kezdetekkor.

Lendületes voltam és arra számítottam, hogy államként és társadalomként gyorsan fogunk fejlődni. Arra számítottam, hogy az államhatalom korekciós része leszek, ahogyan az egy ombusman részéről elvárható, nem pedig arra, hogy minden hatalom ellenségként kezel. Öt kormányfő váltotta egymást hivatali megbizatásom ideje alatt, s mindegyikük ellenséget látott bennem. A helyzet az utolsó években hágott a tetőfokára.

Amikor Vojislav Koštunica első kormányát bíráltam, Miša Đurković elemző a Politika napilapban azt írta: „úgy tűnik, elfelejtette, hogy ki javasolta a tisztségre“. Ezt bóknak fogtam fel, még ha nem is annak szánták. A Demokrata Párt vezette koalíció 2012-ben hagyta, hogy lejárjon a mandátumom anélkül, hogy ezt megelőzően nem kezdte meg az új ombudsman megválasztását, noha erre a törvény kötelezte a parlamentet. Még a képviselőházi választásokat követően, friss ellenzékiekként sem szavaztak a kinevezésemre. Ugyan ellene sem voksoltak, nem voltak ugyanis a teremben a szavazáskor. Nagyon rossz néven vették az bírálataimat, melyeket Mirko Cvetković kormányának igazságügyi reformjai kapcsán fogalmaztam meg. Akkor a Demokrata Párt képviselőcsoportjának vezetője a parlamenti szószékről azt üzente nekem: „Vigyázzon, hogy az Ön kritikájának szárnyain ne kerüljenek nálunk rosszabbak a hatalomba!“

Második mandátumomra a Szerb Haladó Párt vezette kormánytöbbség és a Demokrata Párton kívüli ellenzék szavazott. A hatalmi párt képviselői ma szeretnék elfelejteni, hogy ők választottak meg tisztségembe. Valószínűleg azt hiszik, meg kellene mutatnom nekik, hogy én hálával emlékszem erre. Azt hiszem, a legnagyobb ajándékom számukra az, hogy elmondhatják: Szerbiában, amelyet lehet bírálni az autoriter hatalom miatt, létezik néhány független hivatal, többek között az állampolgári jogok biztosáé, amely úgy működik, hogy azt sokkal fejlettebb demokráciák is megirigyelhetnék. Ez bizonyítja, hogy Szerbiának nincs semmiféle veleszületett demokráciadeficitje és nem vagyunk átlagon aluli demokráciára ítéltetve. Azért nevezem ezt „ajándéknak“, mert a parlament már régóta nem támasza a független intézményeknek, hanem éppen ellenkező módon lép fel.

A hatalom többnyire azt várja, hogy az ombudsman a polgárokat, a médiumokat vagy az ellenzéket ellenőrizze, noha az Alkotmány úgy rendelkezik, hogy az állampolgári jogok biztosa a hatalom szerveinek működése felett őrködjön. Egyes miniszterek és képviselők nyilvánosan megkérdezték tőlem, mit tettem annak érdekében, hogy megvédjem a kormányfőt. Populista szemszögből nézve nem válna hasznukra, ha megértenék, hogy ha a kormányfőt kellene védenem, az azt jelentené, hogy a miniszterelnökre nem a bűnözők jelentenek veszélyt, hanem a hatalmi szervez. Ez pedig már a pletykalapok államcsínyének elmélete...

Magánélet

A családomat óvom a nyilvánosságtól, noha érzem a társadalmi igényt, hogy a hagyományos család visszakapja legitimitását és láthatóságát a társadalomban. Természetesen mindezt nem a ritkábban előforduló családmodellek kárára kell megtenni. Nem járok esti fogadásokra és hétvégi rendezvényekre, ha a meghívás nem két főre szól. Az élettel kapcsolatos álláspontjaimat a családommal és a barátaimmal alakítom ki, a konkrét hivatali döntéseket pedig a munkatársaimmal közösen hozom meg.
A kutya, különösen a városban nem vadállat (ahogyan azt egyesek még mindig gondolják), de nem is háziállat, hanem a család tagja. Ezt az álláspontot nem kell magyarázni azoknak, akiknek van kutyájuk, és értelmetlen magyarázni azoknak, akik nem szeretik ezeket az állatokat. A kutya az ember legjobb barátja több tízezer éve és szomorú azt hinni, hogy lecserélhetjük, például egy mobiltelefonra.
Artinak köszönhetem a jobb lelki és fizikai erőnlétet. Amióta kutya van a családban, jobb ember, jobb apa és jobb férj lettem. A fiam, egyke, akárcsak én, de a kutya mellett megérezte, hogy mit jelent felelősséget vállalni egy másik teremtmény iránt és megértette szülői felelősségünket és aggodalmainkat. A fiam legnehezebb tinédzserkori éveiben Arti volt a legfőbb, esetenként az egyetlen kommunikációs témánk. Régebben én is azt vallottam, hogy a kutyának nincs helye a lakásban. Őszintén szólva, azt hiszem, hogy a lakás nem a legjobb hely az emberek számára sem. Szeretnék egy kertes házban élni, az erdő szélén, mint ahogyan gyermekként éltem Banja Koviljačán. De ha ezt nem is engedhetem meg magamnak, nem szeretnék lemondani arról, ami a kutyák és az emberek számára is sokkal fontosabb, mint az udvar: a négylábú végtelen odaadásáról, a ragaszkodásáról és a tiszta szívéről.

Nem sokat gondolkodom jövőbeni karrieremről. Középiskolásként szombatonként a Radio Podrinjében zenei szerkesztőként dolgoztam. A Studio B-nek, amely miatt nekem volt Loznicában a legnagyobb antennám, többé nincs az a legendás zenei műsora. Talán megengednék, hogy ismét jó zenei műsort állítsak össze valamelyik helyi rádióadónál? De mindazok után, amit a közösség belém fektetett az alatt a húsz év alatt, amíg az állammal, a jog uralmával és az intézmények működésével foglalkoztam a polgárok szolgálatában, ez talán kárba veszett befektetésnek tűnne.
Ha az életem során annyi jogi tárgyú könyvet olvastam volna, amennyi zenét hallgattam, valószínűleg kitalálnék egy új jogi irányzatot. Sajnos, ezt a vonzódást nem kíséri a szükséges tehetség, ezért abbahagytam a nyíltszíni zenélést, amikor először hallottam Paco de Luciát és megértettem, hogy nem rendelkezem a csodateremtés képességével. Éjszakánként gyakran hallgatom távoli országok autentikus zenéjét. Egy fárasztó munkanap után legalább fél órányi zenehallgatás után válok képessé ismét kommunikálni.
Jobban szeretek visszatérni a már olvasott könyvekre, amelyek hatással voltak rám, mint újakat felfedezni. Számolatlan alkalommal olvastam el Goran Petrović művét, amely az Opsada crkve Svetog Spasa címet viseli. A nejem, Slavica rendszeresen halmozza el lakásunkat könyvekkel, mintha még mindig irodalomszakos hallgató lenne.
Színházba mindig Slavicával megyek, a kedvencem Shakespeare Rómeó és Júliája Mladenović rendezésében. Az után az előadás után feltettem magamnak a kérdést: „Ha mi annyira jók vagyunk, azok meg annyira rosszak, hogyan történhet meg, hogy sorra veszítjük a közdelmeket, hogyan maradhat ilyen rövid hatótávolságú a mi hősiességünk?“

Rövid életrajz

Saša Janković 1970-ben született Loznicában.
Belgrádban, a Jogi Karon diplomázott 1996-ban, igazgatási jog szakirányon. A Politikai Tudományok Karán 2005-ben végzett, megszerezvén a nemzeti és globális biztonsági szakértői képesítést.
Újságíróként dolgozott a Beta hírügynökségnél 1994 és 1997 között, az Ifjúsági és sportminisztériumban 1997 és 2000 között, majd a 2000 októberében bekövetkezett változásokat követően a szövetségi ifjúsági és sporttitkárságon kezdett dolgozni. Nemzeti jogi tanácsadóként tevékenykedett az EBESZ-missziónál 2003 és 2007 között.

2007 és 2017 között az állampolgári jogok biztosaként dolgozott.
Soha nem volt tagja egyetlen pártnak sem és eddig egyetlen választások alkalmával sem jelöltette magát.
Huszonkét éve él házasságban, neje, Slavica, a filológiatudományok magisztere. Egy fiuk van, Miloš.

Díjak:

Az év személyisége 2011. (EBESZ)
A legnagyobb európai Szerbiában 2011. (Prva evropska kuća)
Elismerés az információkhoz való hozzáférés jogának és a tevékenységek átláthatósága jogának népszerűsítéséért a hatalom minden szerve kategóriájában
Elismerés az Európa évéhez való hozzájárulásért 2012. (Európai Mozgalom Szerbiában)
A szabálysértési bíróságok bíráinak elismerése
Igazi férfi (Centar 8 a munkatársaival)
Hivatásának vitéze (a LEX szakértői liga)
Nemzetközi toleranciadíj (Kék Duna Alapítvány)
Az év kommunikátora 2015. (A nyilvánossággal való kapcsolattartással foglalkozó szerbiai társaság)
Az Európa évéhez való hozzájárulásért (Európai Mozgalom Szerbiában)
Sétáló (Proaktív a polgári aktivizmusért)
Nemzeti érem vitézi rangban (Franciaország)
      –    A polgári bátorságért elismerés (Dragoljub Stošić Alapítvány)
      –    Az év személyisége 2015. (Vreme hetilap)
      –    Az év személyisége (Žurnalist portál)