Sajtóvisszhang

Bemutatkoznak a jelöltek: Garai Gergely (Magyar Mozgalom, 2/30.)

A Majsai Úti Általános Iskolában kezdtem meg tanulmányaimat. Egy kedves jóhiszemű elszánt tanítónő állt a tábla előtt és csupa izgalmas dolgokról beszélt: betűkről, számokról, az élet dolgairól.

Ez maradt meg bennem alsóból, és az osztálytársak…. a jófej ártatlan gyermeteg osztálytársak célokkal, becsülettel, szeretettel… Egy f@szt! Hierarchia, győztesek, vesztesek, sportosak, és gyengék. Akik jól tudtak szerbül, és akik hülyék megtanulni az országuk hivatalos nyelvét. Szó szerint vérig menő hócsata szerbek és magyarok között.  „Okosak”, átlagosak és átlagon aluliak. „Jófejek” és szenvedő ártatlanok… Tanárok, igazgatók, cégvezetők gyermekei, és a többiek. Igazságtalanságok és büntetések. Kötelező, felmérő, felmérés, feladat, osztály, osztályzás, osztályzat. Kitünő, jeles, jó, elégséges, elégtelen.

Felsős lettem. Jöttek a tanárok, az osztály szétszakítása és vegyítése egy másikkal, valamilyen szempont alapján. Sportosak, és kevésbé sportosak? Jobb tanulók és gyengébben teljesítők? A többségnek mindegy volt. Ők be tudtak illeszkedni. És a többiek? Azok a „szerencsétlenek”, esetleg egyéniségek, akik nem akartak, vagy nem tudtak megfelelni az elvárásoknak? A válasz: Minek jársz ide? Miért nem tudsz szerbül, ha Szerbiában élsz? Miért nem sportolsz te is, mint a társaid? Csak kettest kaptál futásból? Feleselsz, ideje beszélni a pszichológussal. Ha nem tanulod meg a franciát, mehetsz utcát söpörni. Mi lesz veled így a középiskolában? A harmadfokú egyenlet elengedhetetlen, ha be akarod fejezni ezt az iskolát. Rajzolsz órán ahelyett, hogy idefigyelnél? Szép rajz, Gergely ali nem ez téma, vedd fel faragó és ülni le! És az összehasonlítások és versengések az általuk kreált párhuzamos osztállyal: A másik osztály jobban tanul. Miért  nincsenek ilyen gondok a „déseknél”? Ők jobban viselkednek. Nehogy már az ottani barátaink megmaradjanak barátainknak. Ez nevetséges.

És a szülők. „Mi az, hogy az én gyerekemet hibáztatja!” „Biztosan nem úgy gondolta” „Az én gyerekem ártatlan”

És a kisérettségi… A rettegett reformált kisérettségi. Senki sem sejtette, mi lesz, és ezt mi is jól tudtuk… Ekkor már a látszat is megbukott, hogy minden a terv szerint halad.

És a kérdés: Hova tovább? Ahová felvesznek az öt magyarul nyílt szak közül, ČOVEČE!

És a ballagás, az ünnepélyes ballagás… A sírás, a jópofizás, a hamis mosolyok, a felesleges erőltetett műsor, az igazgatónő beszéde. Biztosan megható volt, mindenki sírt – aki tudott szerbül.

És a bankett, ahol felváltva táncoltunk Severina új slágerére, vagy ordítottuk a Đurđevdant.

Meg persze itt-ott azért megszólalt egy kis Majka meg AC/DC.

Aztán jött a középiskola.

Gondoltam, elmegyek egészségügyire. Azt biztosan nyitott, intelligens emberek választják, és a tanári kar is csupa elhivatott, képzett, jófej emberből áll.

Első osztály után szakot váltottam, miután rájöttem, hogy a gyógyszerészet nem az egyéniségeket keresi. Szerencsére pont volt egy párhuzamos magyar nyelvű szak. Így hát egészségügyi nővér-technikusként folytattam tanulmányaimat.

Ezáltal betekintést nyerhettem kórházunk embertelen körülményeibe, és úgy általában az egészségügy szervezetlenségébe. Itt kiemelném a tüdőosztályt, ahol télen kabátban gyakorlatoztunk, mert nem volt fűtés. Néhol az ablakot sem lehetett becsukni, emiatt a folyósókat alakították át kórtermekké, ahol szintén nem volt fűtés, de legalább a huzatot mérsékelték.

Ekkor már belénk rögzült a gondolatsor, amely később a mottónká vált : Mit vártál? Ez Szerbia!

A reggeli burek tartotta bennünk a lelket, hogy a lényeg mellett a sok felesleges dolgot bemagoljuk és eltűrjük a tanárok különböző atrocitásait, az orvosok nagyképűségét – tisztelet a kivételnek.

Természetesen ezen a szakon sem találtam meg tökéletesen önmagam, de az tény, hogy az egészségügy mindig is érdekelt, ezért nagynehezen lemondtam a megmaradt egyéniségem gyakorlásáról az iskolában.

Iskolán kívül viszont fokozatosan sikerült megtalálnom a számomra megfelelő baráti társaságot, közeget, amit legfőképp a zene és a művészet világának köszönhetek. Eleinte elsősként játszótéren ittunk minőségtelen olcsó italokat – csak legyen bennük alkohol, mert már „nagyok” vagyunk, és különben is ez így szokás kamaszéknál. A játszótereken való bolyongásra azért volt szügség, mert nem  volt kedvünk több tíz kilométert buszozni a környék egyetlen minőségesnek mondott, bár szerintem még így is züllött szórakozóhelyére, a diszkóba, amely egy faluban lett kialakítva, legfőképp gyerekek  szórakoztatására, „legális” lerészegedésére, ismerkedésre és számomra ízléstelen zene hallgatására. Aztán egyes barátaimnak előbb-utóbb megérte. Ekkor váltottam egy olyan társaságra, akikkel kialakult a ma is létező zenekarunk. Velük már a Fasizmus Áldozatainak terén ittunk, ugyanis nem találtuk a helyünket egyik szabadkai szórakozóhelyen sem.

Aztán felfedeztük a Cortexet, amely ma már egy kis zugban van egy konténer mellett, hisz eredeti épületét eladták. Ott volt még a Klein House is, amelynek berendezése ma egy garázsban porosodik, ugyanis azt a helyet is tökéletesen ellehetetlenítették. Pedig az egy olyan jól kitalált, fiatal művészeknek teret és lehetőséget adó romkocsma volt, ahol különféle művészetekkel foglalkozó emberek, irók, zenészek képzőművészek, színészek és a művészetek iránt érdeklődő, kedvelő emberek gyűlhetett össze eszmecserére, kapcsolatépítésre vagy csak simán kikapcsolódásra. Ott volt még a Studio 11, a megannyi rétegzenének és egyéniségeknek megmaradt színtere, amely a következő hónapban bezár. Már meg sem lepődök. És ott a Woodstock, ami nem „magyar” hely, ezért is lep meg, hogy folyton megbüntetik, és hónapok óta zárva tart… Pedig az is remek színtere volt a minőséges, nem felszínes beszélgetéseknek, társaságok öszekovácsolódásának, az értelmiségi fiatalság fejlődésének. Ezeken a helyeken egyébként rengeteg vegyes társaság is kialakult. Szerbek és magyarok együtt szórakoztak, társalogtak, mély beszélgetésekbe bonyolódtak kulturált körülmények között.

Mára nem maradt már semmi, csak a gyűlölet. A falusi diszkók, részeges tömegverekedések, vagy a fancy, drága helyek a Corvin Mátyás utcában. Mintha valakit zavarna az, hogy a szabadon gondolkodó fiatalság, akik nem félnek kimondani a saját véleményüket, akik nem akarnak a mainstream elvárásoknak megfelelni, akik szeretnének hinni abban, hogy meghunyászkodás nélkül is lehet sikereket elérni, hogy joguk van összejönni egy kulturált szórakozóhelyen.

Nekünk újra csak a terek, az utcák, a játszóterek maradtak, még így, 18 éves korunk után is – már amikor hazalátogatunk Vajdaságba.

Hallottam a történeteket.

Hallottam koncertekről a „Lenin parkban”, hallottam tömeges fiatalságról, óriás értelmiségi vegyes társaságokról, jó szórakozási lehetőségekről, rétegzenék hódításáról, tini zenekarokról, szabad véleménynyilvánításról, szabad sajtóról, szabad fiatalságról, tüntetésekről, októberi győzelmekről.

De ez mára már csak legenda maradt. Alig maradtunk.